egy álom…
Sokan mondták, hogy legyen valami lezáró szövege a blogomnak. Persze ez nem a végső búcsú, csak úgy érzem már tényleg hazaértem, és nem hinném, hogy a szürke magyar hétköznapjaim bárkit is érdekelnének. Most fordul a kocka. Itthonról vezetek majd angol blogot az amerikai barátaimnak.De lássunk csak egy kis összegzést a múlt évemről közkívánatra…
Ùgy tűnik, mintha csak pár napja történt volna, amikor egy angol meseiró pályázaton vettem részt, és utána pár héttel megnyertem egy ösztondijat a YFU és az Amerikai nagykövetség felajánlásával. Igazából el sem tudtam hinni, egészen addig, amíg a bõröndjeimet huzkodtam a Washingtoni reptéren. Azelött még álmodni sem mertem arra, hogy egyáltalán ki fogok jutni valamikor az Egyesült Államokba, most pedig elmondhatom, hogy több mint 10 hónapo ttöltöttem odakint.
Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, mivel nem csak egy ösztondijat nyertem, de egy csodálatos fogadócsaládhoz kerültem. Csak pár hét után döbbentem rá mennyire fontos egy támogató, segitõkész család. Hiszen eleve egy másik kontinensen vagyok, õszinten szólva majdnem a Föld másik felén, egy más kulturájù környezettel. Ezen felül a fõvárosból hirtelen egy kis faluba, egy farmra kerültem. Egy álmom vált valóra. Mindig is lovakat, kutyákat, állatokat szerettem volna, és ott volt mindegyikbõl bőven.
De egy kicsit tùl gyors volt a váltás, ráadásul mindenki angolul beszélt. Persze ez egyertelmű az Egyesült Államokban, de az első pár héten furcsálltam, hogy még a csapból is angol folyik. De Mom es Dad (ugyanis így hívtam a fogadószüleimet) mindig mellettem voltak, hogy segítsenek, türelmesen és barátságosan kezelték a kezdeti ügyetlenkedéseimet. Így gyorsan megszoktam a változást.
Miután már megszoktam az ùj környezetet, a különbségekre is tudtam figyelni. Szerintem mindenkinek meg vannak az elõítéletei az USA-val kapcsolatban, fõleg a mozikban és a tv-ben játszott filmeknek köszönhetõen. Én azért próbáltam a filmeket kitörölni az emlékezetembõl és tiszta fejjel nézni a számomra ùj kulturát. Meglepõ mennyivel más volt ott, mint a filmekben. Persze fõleg azért, mert kevés film játszodik kis amerikai falvakban. Például nem mindenki csak gyorséttermek ételein él. Mom nagyon finom ételeket sütött-fõzött minden nap. Vannak tùlsùlyos emberek, de korántsem annyi, mint a filmekben (szerintem nálunk is van leaglább ennyi), és nagyon állatszeretõk, barátságosak, közvetlenek, mosolygósak. Itt jóval fejlettebb minden, az elektronika, a műszerek, a kiszolgálás. Egyvalami azonban biztos teljesen olyan mint a filmekben. A sárga iskolabusz.
A faluban majdnem mindenki ismer mindenkit, es hihetetlenül barátságosak, még az angolul alig beszélõ idegenekkel is. Eléggé meglepett, mikor az elsõ bevásárlókörutamnál az egyik eladónõ majdnem átölelt, mikor megtudta, hogy cserediák vagyok. Az év vége fele már teljesen érthetõnek tűnt, mikor egy ismeretlen lány odajött hozzám mosolyogva és elkezdett a kirakatban lévő ruhákról csacsogni, ott ez természetes.
Eleinte egy kicsit bajban voltam a nyelvvel, de mostmár majdnem mindent értek (kivéve szaknyelvek), és bátrabban kommunikálok. Jó érzés, hogy a válaszaim már nem csak “Yes”, “No” és “Thanks”, mivel kiutazásom előtt megszólalni sem mertem.
És meglepõ, hogy az itteniek nagy része tudta hol van Magyarország, sõt volt már ott, vagy valamelyik rokona magyar. Persze volt olyan is, hogy valaki teljesen meglepõdve nézett rám: “Magyarország? Azt hittem az már nem létezik…”
Az iskola teljesen más. Én választhattam milyen órákra szeretnék menni, és elég bonyolult órarend van. Ami a legjobban tetszik, az az iskolai szellem. Persze nem a tanulásra gondolok, inkább arra mennyire összetartanak, és fontos szamukra, hogy jól érezzék magukat az iskolában. Ezert majdnem mindig kitaláltak valami ünnepelni valót. Rajtam kívűl még négy cserediák volt a sulinkban, így nem kellett sokáig gondolkoznom azon, hogy ez egy cserediák szeretõ falu volt.
Gyorsan szereztem barátokat. Elõször a cserediákokkal lettem jóba, majd a zenekartársaimmal (ugyanis a zenekar az egyik tantárgyam volt). A zenekarral a sulink által rendezett amerikaifoci- és kosármeccsen jatszunk lelkesitõ, valamint hangulatkeltõ darabokat. Lett volna egy karácsonyi koncertünk, ami a hó miatti szünetek miatt elmaradt. Azért voltak más fellépéseink is, tavasszal pedig 5 napos turnéra mentünk Washington Állam néhány nagyobb városának egyetemeire és Idaho Államba.
Egyetlen dolog amihez nem sikerült hozzászoknom a távolság. Ott minden olyan messze volt mindenől. Végülis csak Washington állam nagyobb, mint Magyarország. Autó nlül itt az ember sehova se jut. nem csoda, hogy itt már 16 évesen lehet vezetni.
Amerikában megismerkedhettem az igazi tél fogalmával is. A téli szünet három hétre sikerult a kettő helyett, a hó miatt. Ugyanis December kozepén nekiállt esni, és egy hét alatt 60-90 cm hó esett. Hát ember, és jármű legyen a talpán aki abban a hatalmas hóban bárhova is eljut! Így természetesen az iskolák hószünetet rendeltek el. Mivel a farm ahol lakok a fogadócsaládommal egy kisebb hegyen volt, még lehetetlenebb volt kijutni. Egyszer megpróbálkoztunk a lehetetlennel, ami egy egész napos családi programnak számitott. Mivel a nagy hóban még hólanccal sem sikerült a kocsinknak feljutnia egy kisebb emelkedon, igy havat kellett lapátolnunk, hogy fel tudjunk jutni. Ennek eredménye meglepő volt.Öt kilométert tettünk meg másfél óra alatt. Mindenesetre jó szórakozás volt, legalábbis nekem, és a fél éves kutyánknak.
A három hét kényszer szobafogság jól jott nekem. Így megismertem vagy száz féle amerikai társasjatekot, rajzolgattam, lovaztam, és nevettem a kölyökkutyánkon, mennyire élvezi a havat. Persze én is kihasználtam a nem kis mennyisegű hóleplet. Pár nap után egy halom hóember, hókutya és egyéb állat díszitette az udvart. Valamint kipróbáltam a snowboardot és a hógumi-csuszást a saját bejáratú lejtőnkön.
A hó szerencsére elolvadt a téliszünet végére és a havazást felváltotta a minden napos esõzés. Ezeknek következménye azonban hatalmas áradasok voltak. Az áradó folyók elzárták a főb utakat, szóval sehonnan se lehetett bejutni a falunkba. Igy újabb iskolai szünetek következtek. Ezután már mindenki a legrosszabbra számitott. A tanárok inkább nem terveztek semmit, mert a végén még jön egy földrengés, tornádó vagy bármi más katasztrófa. De szerencsére nem jött semmi, és visszatérhettünk a régi kerékvágásba.
A tavaszom is lassan eljött. Bár nem sietett kicsit sem. Még áprilisban is 2-3 centis havunk, és hideg volt. Ami még itt sem tartozik a megszokott időjáráshoz. Persze nem hagytuk, hogy ez elrontsa a kedvünket. A hideg ellenére rengeteg programon vettem részt. A legizgalmasabbak a kempingezéseim voltak a fogadócsaládommal. Washington állam néhány nevezetesebb parkjait látogattuk, ahol főleg a természet, növényzet és álltvilág a legszebb látnivaló.
Persze sajnos nem csak kempingezésből állt a világ. Hétköznap ott sem szabadulnak meg a gyerekek az iskolától. Bár én kifejezetten kedveltem. A tanárok segtőkészek, a diákok kedvesek voltak, és bármennyire is meglepő, kemény tanítás folyott. Mindenesetre kémiából mondhatni osztalyelső voltam, és sokszor már én magyaráztam a kísérleteket, példákat az osztálytársaimnak. A második félévben két új tantárgyam volt, Dráma és Csapat Sportok. Dráma kifejezetten jót tett a sok improvizációs és csapatépítő játékokkal, és az év végi előadásunk, a Hamupipőke is nagyon jól sikerült. Csapat sportokon pedig mindenféle amerikai csapat sporttal megismerkedtem. Kosárlabda, tenisz, tollaslabda, baseball, amerikai foci és pár különleges játék. Pickleball ami a tenisz és ping-pong keveréke, és a softball ami a baseball egy változata, amit fedett és nyitott pályán is lehet játszani (mi fedettben, a tornateremben játszottuk. A mozgás mellett még kifejezetten vicces is volt ez az óra.
Annyi mindent tudnék még mesélni, hiszen annyi élmenyem volt. De régebbi bejegyzéseimből szinte mindent el lehet olvasni. Ezt csak egy kis összegzésnek szántam. A legfontosabb, hogy amerikában egy ùj világ tárult fel előttem, ami nagyon sok mindenre tanított, tanít, és még tanítani fog. Olyan problémákkal került szembe az ember (cserediák), amire soha nem is gondolt volna. Néha csak egy egyszerű dolog, ami otthon nem is számítana bajnak (pl. hogyan találjuk meg a sulibuszunkat az elsõ iskolanap után)
Egy álmom vált valóra, és ez az álom önállobbá, kreativabbá és magabiztosabbá tett, mint eddig voltam.
Ezért köszönetet szeretnék mondani elsősorban a YFU-nak és az Amerikai Nagykövetségnek, valamint mindenkinek aki egész évben olvasta a blogomat és értem izgult. Persze nem feledkezhetek el a legnagyobb segítségemről és támaszomról, anyumról sem, aki még a leglehetetlenebb pillanatokban is megoldotta, hogy eljusson hozzám egy csomag, hogy megkapjam az aláírását vagy bármit amire szükségem volt. És most búcsúzom mindenkitől, remélem sikerült felkeltenem mindenki érdeklődését az Egyesült Államok, és egy csereé
v iránt.
július 21, 2009
Noneszon
it's my life 